December 24-e reggel.

Feszülten ébredtem. Egy furcsa megmagyarázhatatlan idegesség feszít belülről. Megcsinálom Bogi kajáját és halkan beosonok hozzá. Tudom, halknak kell lennem, mert ha megébred szinte lehetetlen lesz megetetni. Mocorog a kis drága, háton fekszik, én óvatosan alá nyúlok és felemelem. Nagyot nyújtózik a kezemben, majd édesdeden alszik tovább. Az etetés közben úgy érzem, hogy talán a gyomromban van ez a feszültség, biztos csak éhes vagyok, konstatálom.

Reggeli után sem múlt el ez a furcsa valami, mintha ki akarna tőrni belőllem egy elrejtett régi idegesség.

Kimegyünk a temetőbe. Egy gyönyörű koszorút sikerül találnom, persze jól megkérik az árát, mint ilyenkor mindennek. De Neked semmi sem drága, ha kétszer ennyi lenne, akkor is megvenném.

Nagy erőkifejtés kell, hogy betoljam a babakocsit a sírhoz, nagyon nagy a sár. Bogi nagyokat kurjant, ahogy közeledünk. Lehet, hogy érzi hova tartunk? Ilyenkor mindig elgondolkozom ezen. Sok szép koszorú van már a síron, lerakjuk a miénket is és meggyújtjuk a gyertyákat. Milyen sokan szerettek...

Nézzük a fotód és emlékezünk. Csak egy könnycsepp gördül az arcon, de belül a szív zokog... Hiányzol Kishaver...

Gondolatok suhannak. Mi lehetett volna belőled? Talán egy nagy focista? Nagyapád az lehetett volna, csak elszúrta. Ha a felét örökölted a tehetségének, akkor az lettél volna. Apádban is meg volt, csak későn jött rá.

Igen a szív zokog, de erős...megerősödött.

Sokan kérdezték, hogy bírtuk, hogy bírtam, hogy lehetek ilyen erős. Természetesen nem volt könnyű. Az elején úgy érzed, bele fogsz dögleni, de egy szülő soha nem adhatja fel. Főleg mikor látod, hogy a gyermeked úgy küzd, mint egy oroszlán, mint egy hős lovag, aki százszoros túlerőben sem adja fel.

A szülőnek kutya kötelessége a végsőkig kitartani, még akkor is, amikor már szinte mindenki feladta és ő maga is tudja, ha az eszére hallgat, hogy vége. Ilyenkor megrázod magad és hagyod, hogy a szív irányításon, miközben kezedben tartod gyermeked kis kezét.

A végére, annyira megerősödsz, hogy bár zokogsz, sírsz, de már mindent kibírsz.

Hazaérünk és érzem, továbbra sem múlik, itt motoszkál, feszít ez a valami. Míg mi lassan elkezdünk készülni, Bogi alszik egy kicsit.

Járkálok és valahogy mindig az ablaknál kötök ki. Kinézek, állok egy darabig, majd újra folytatom a dolgom. Ez a feszültség vagy mi folyton oda vonz én meg bámulok kifelé. Keresek valamit? A havat? Úgyse lesz. Vagy várok valamit, vagy...valakit..? Ugyan kit? A Jézuskát? Abból már kinőttem.

Délután átmegyünk a szüleimhez, a szentestét náluk töltjük. Nagy a boldogság, amikor meglátják Bogit, imádják a pici lányt.

Beszélgetünk, vacsorázunk és én e közben is oda-oda sandítok az ablakra.

Bogi jól érzi magát, nagyokat kacag miközben játszik a kis játékaival. Visszavonulunk a nappaliba, ott folytatjuk a diskurzust és beizzítjuk a CD lejátszót a meghitt ajándék átadáshoz. Felállok, hogy egy poharat hozzak és ekkor egy nagy fényt látok a szemközti kis szoba ablakában. Izgatottan besietek, szívem a torkomban dobog, mikor odaérek, a fény halványulni kezd, és ekkor meglátom az éppen beparkoló autót. Csak a fényszórója tükröződött az ablak üvegén.

Rádöbbenek. Ekkor rádöbbenek, hogy Téged várlak, Téged vártalak. Hogy ez a feszültség a várakozás feszültsége volt.

A felismerés egy pillanatra letaglóz, lassan leülök az ágy szélére a másik szobából a beszélgetés halk zöreje hallatszik.

Mit gondoltam, mégis mi a fenét gondoltam? Hogy megjelensz csak úgy, mint a karácsonyi mesében és én boldogan, könnyes szemmel átölellek? Hogy megkérdezem mi újság tökike hogy vagy? Jól “utaztál”?

Nem gondoltam semmit, csak legbelül a szívemben talán reménykedtem egy kicsit. Mert karácsonykor az ember valahogy hajlamos jobban hinni a csodákban. Mert a szív és az agy, mint már említettem, külön utakon jár. A szív olyanokban hisz, olyanokban akar hinni, amik szinte csak a mesékben léteznek. Akár a csodákban is.

És, ha mégis eljöttél volna? Nem kérdeznék semmit, csak néznélek. Néznélek, hogy minden apró arcvonásod beleégjen az emlékezetembe, hogy amikor majd egy hét, vagy egy év vagy évtized után is behunyom a szemem ugyan ilyen tisztán lássalak.

De lehet, hogy ha eljöttél volna, akkor...akkor soha többé nem engednélek el. Elbújtatnálak, akár a világ végére is, megharcolnék angyalokkal, ördögökkel, hogy soha többé ne vehessenek el tőlem, tőlünk.

Persze ezek mind csak gondolatok, mert nem jöttél, mert tudom, nem jöhetsz. Nem jöhetsz, mert itt vagy és mindig is itt leszel a szívemben, mindannyiunk szívében, akik szerettek téged.

Itt vagy bennünk és tanítasz. Tanítasz kitartásra és arra, hogy soha nem szabad feladni, míg dobog a szív.

Megnyugodtam.

Megnyugodtam, mert, bár tudom látni csak akkor láthatlak, ha behunyom a szemem, de legbelül örökké itt vagy bennem.

Mosolyogva indulok el a nappali felé miközben a háttérben a Menyből az Angyal dallamai csendülnek fel.