Reggel van és én téged nézlek...
Alszol, szuszogsz édesdeden, így nem is látszik mekkora csata dúl ott bent a kis fejecskédben, hogy, hogy cikáznak bent azok az apró gyilkos villámok. És hogy tesznek lassan szinte mindent tönkre...
Hétvége van egy új remény reggele mondhatnánk, igen mondhatnánk...de valahogy egyre nehezebb. Foglak a kezemben és Te rongybabaként omlasz az ölembe. Újra egy etetés, majd jön az itatás is félájult állapotban. Nehezen nyelsz hisz nem vagy magadnál mélyen vagy valahol nagyon mélyen, a kis agyadban dúló éktelen vihar lent tart és már egyre ritkábban enged. Igen egyre ritkábban enged vissza hozzánk, hogy boldogan nevetgélve puszilgass és ölelgess minket és örülj, hogy újra velünk vagy. Max egy perc...mostanában óránként kb. ennyi jut. Pedig te jó ég, hogy küzdesz, harcolsz hogy velünk legyél.
De ez a vihar brutális! Pillanatok alatt ragad el. Egy szemrebbenés és máris rongybabaként hullasz el... Ilyenkor tényleg olyan mintha aludnál, pedig...
Lemegyünk egy kicsit sétálni hátha jobb lesz, de az a rohadék epilepszia most sem enged, kis fejecskéd lebicsaklik, és én óvatosan fejpárnát rakok a nyakad alá, hogy kényelmesebb legyen. Egy fiatal pár megy el mellettünk mosolyogva – Milyen édesen alszik – mondja a lány. - Igen elpilledt szegény - mondom félmosollyal, miközben belül zokogok...
Sajnos a délután sem jobb, alig vagy velünk. Én nézlek és gyönyörködöm benned, hogy milyen szép vagy. Ilyenkor tényleg nem is látszik, hogy milyen beteg vagy...
Az esti fürdetés már két emberes az utóbbi napokban. Anya tart én fürdetlek, Te pedig, te kis csoda küzdesz hogy kitörj, hogy elűzd azokat a viharfelhőket legalább egy kis időre, hogy velünk lehess boldogan és újra élvezhesd a fürdést, amit annyira szeretsz, amit annyira szerettél... “Fel” jössz egy picit és boldog vagy! Segítünk felülni, mert egyedül már egyre nehezebb. Ugribugri, nevetés, nagyon nagy a boldogság...20 másodpercig...
Törölgetlek és Te újra mélyre süllyedsz, hiába az esti gyógyszerek a roham most nem enged. Feléd hajolok és az arcocskádból óvatosan félresöpröm a hajat. Gyengéden megcsókolom a homlokod és...eddig bírom...két könnycsepp hull az arcodra... Finoman letörlöm és összeszorított fogakkal öltöztetlek tovább. Ilyenkor este már nagyon mélyen vagy...
Igen, mostanában egyre nehezebb, de roncsolt életünk romjain küzdünk érted tovább és talán egy kicsit magunkért is...hogy minél jobb legyen és minél szebb legyen a kis életed.
