Nagyon eltűntem tudom, már lassan három éve, amikor utoljára jelentkeztem.
Hogy mi történt azóta velünk?

Túléltünk egy Pandémiát a maga öt hullámával, viszont Bogi így is többször kórházba került, de szerencsére egyszer sem Coviddal. Ráadásul legtöbbször eléggé életveszélyes állapotban. A legutolsó kórházba kerülésünk tavaly februárban történt és ez volt a leghosszabb egy olyan, amire eddig még sosem volt példa. Hajnalban, amikor felkeltem, hogy elinduljak dolgozni, előtte még bementem Bogihoz, hogy megnézzem minden rendben van e. Mivel az éjszakai gyógyszerek miatt többször előfordult már, hogy nagyon sok váladék felgyülemlett a tüdejében és nem tudta rendesen kiköhögni. Miután bementem és megmozdítottam már éreztem, hogy nagy a baj. Nagyon szörcsögve vette a levegőt és egyáltalán nem volt magánál, ujjacskája és a szája is el kezdett lilulni. Mentőt hívtunk, ahogy más esetben is és bekerültünk a Heim Pál kórház intenzív osztályára. Reménykedtem, hogy ahogy máskor is két-három hétnél tovább nem leszünk majd kórházban, mert Bogi mindig nagyon erős volt és meglepően gyorsan felépült az ilyen nagyon súlyos esetek után is. Sajnos kb. három hét után kiderült, hogy ez most nem lesz olyan “egyszerű” mint amilyen eddig volt. Pedig szépen leszívták a váladékot, meggyógyult a tüdeje, újraindult a gyomrocskája és valamilyen szinten kezdett jobban lenni, viszont a nagyobb problémát az jelentette, hogy nem tudták leszedni a lélegeztetőgépről. Mivel többszöri próbálkozás után sem sikerült, az orvosok úgy döntöttek, hogy Bogit átszállítják a Madarász tartósan lélegeztető intenzív osztályára.

Az ottani orvosok biztattak minket, hogy szerintük működni fog a lélegeztető nélküli élet is Boginál, viszont ahogy teltek múltak a hetek kiderült, hogy mégsem lesz ez ilyen egyszerű. Végül közel négy hónap után sikerült eljutnunk egy olyan szintre, hogy átkerülhettünk a Bethesda kórházba, hogy itt részt vegyünk az otthonlélegeztetési programban. Ennek az volt a lényege, hogyha Bogit továbbra sem lehet leszedni a lélegeztetőgépről vagy legalábbis minimum éjszakára szüksége lesz oxigénre, akkor megtanítják, nekünk hogyan tudjuk használni az ehhez szükséges gépeket és így be tudunk rendezkedni otthon erre a teljesen más életre. Végül hála a Bethesdában lévő nagyon lelkiismeretes orvosoknak és ápolóknak és Bogi hihetetlen erejének egy-két nap múlva már lélegeztetőgépre sőt oxigénre sem volt szüksége. Majd egy kb. két hét kórházban tartózkodás után, mely időszak alatt több vizsgálatot is elvégezték Bogin, hazajöhettünk lélegeztető gép nélkül. Persze egy kis változás így is volt Bogival kapcsolatban az eddigi életünkhöz képest, mert még a Heim Pál kórházban kapott egy gége kanült. Sajnos ez teljesen elkerülhetetlenné vált. Amíg a Bethesdában voltam Bogival addig én megtanultam a leszívást, hogyan kell megfelelően leszívni a kanülön keresztül Bogit. Majd mikor hazajöttünk betanítottam a feleségemet is hogy neki is zökkenőmentesen menjen.

De a legnagyobb változás az életünkben tavaly januárban történt, amikor is megszületett Bogi húgocskája Csenge.
Nagyon izgultunk, hogy minden rendben legyen, de most már lassan másfél éves a kis Husikánk és szerencsére teljesen egészséges.
Jelenleg tehát így vagyunk így élünk négyesben és szokjuk, tanuljuk az új helyzetet és Bogi kanüljével való életet. Bogi nagyon jól fogadta Csengét, hihetetlenül imádja és szereti a kis tesót. Ha éppen rosszabb napja van, de Csenge odamegy hozzá és megsimogatja, rögtön elmosolyodik és nagyon boldog lesz. Csenge is egyre jobban megszokja Bogi hírtelen mozdulatait és az esetlegesen előforduló rohamokat is. A nagy rohamoknál azért még most is sokszor megijed, ilyenkor, ha éppen nem vagyunk Bogi közelében sírva odajön hozzánk és megfogja a kezünket úgy húz oda minket.

Csengének egy speciálisabb élete lesz, mint más gyermeknek, de ő már ebben nő fel neki ez lesz a természetes. Az már most is látszik, hogy kicsit érzékenyebb kislány lesz, mint az átlag. És mivel ő már belenőtt ebbe a speciális helyzetbe így elfogadóbb is. Az biztos, hogy a nővérkéje végett teljesen más élete lesz, mint nagyon sok embernek.
Így röviden összefoglalva ezek történtek velünk az elmúlt években. És bátran kijelenthetem, hogy még itt vagyunk, élünk, sőt kitartunk, mert nagyon szeretjük gyermekeinket.

Biztosan nem ígérem, de nagyon szeretnék legalább félévente egyszer bejelentkezni, hogy esetleg akit érdekel, az megtudja, hogy állunk, mi van velünk.
Köszönöm, hogy elolvastátok.