Gondolatok Beniről...
Mert két gyermekünk van...volt...
Délután 17:00 óra. Elindulok a munkahelyemről és közben rád gondolok, megint... Eszembe jut, hogy mi lenne ha... Mi lenne ha hazafelé mikor a 4- es metróról leszállok, a Kálvinon nem Újpest felé, hanem Kőbánya felé mennék és a Nagyvárad térnél szállnék le, mint oly sokszor abban 3 és fél hónapban... Ha már leszállnék a Heim Pálnál jönnék fel, ugyanazokon a megkopott lépcsőkön, mint annak idején... Mi lenne, ha elsétálnék a kórházig, egészen a bejáratig... Nézném az ajtót és azon gondolkodnék, hogy mi lenne ha bemennék...az ajtón és elsétálnék a folyóson a belső udvarra vezető fotocellás ajtóig. Biztos bolondnak néznének, ha tudnák, hogy már semmi keresni valóm itt... És mégis mi lenne, ha nem csak állnék és párás szemmel nézném a ki, be csukódó ajtót, hanem ki is lépnék rajta az udvarra... Majd mikor kiléptem és lassan sétálnék az udvaron nézve a parkot és a sréhen balra lévő szürke épületet ahol az intenzív is van...hirtelen mellbe vágna és feltörne, mint a gejzír a sok emlék ami ide köt ehhez a parkhoz, na meg a... Milyen szomorú szürke ez az épület. Tódulnának az emlékek, a feszült, félelemmel teli napok vagy éppen a remény emlékei, amikor ebben a parkban sétáltam, sétáltunk, bízva vagy egy kicsit reményvesztve miközben gyerekek, beteg gyerekek játszottak az udvar közepén a kis játszótéren.
Nézném a padokat és emlékeznék... Amikor ezen ültem még telve voltam reménnyel, úgy éreztem, hogy minden rendbe jön. Ott azon a másikon...igen...azon...könyörögtem, hogy mentse meg, hogy végre jobban legyen... Most jelennének meg az első könnycseppek, lassan bújnának ki és diszkréten, hogy ne zavarjanak, majd lágyan legördülnének az arcomon... Tovább mennék itt egy újabb pad, emlékeznék, hogy újra élt a remény, mert a kis sejtek elindultak, termelődtek, esélyt adtak. Majd újabb fájdalmas pad következne, és végül elérkeznék ahhoz a padhoz...amelyiken akkor ültünk, amikor már tudtuk, hogy nemsokára...vége lesz... Becsuknám nedves szemem és megfordulnék, egyenesen a szürke épület felé... Mikor kinyitnám egyenesen a bejáratot nézném...azt a nagy vastag faajtót... Mi lenne, ha közelebb mennék vagy esetleg be is lépnék csak egy pillanatra, hogy...csak egy pillanatra... Nem ez már túlzás lenne, minek tépjek fel mindent! De ha már itt lennék, egyik lábammal a lépcsőn...akkor már nem mindegy lenne..? És már benn is lennék, és körbe néznék. Szemben van a lift ami felvinne...a másodikra... Mi lenne ha...mi lenne...ha le a lépcsőn, körbe a lift bejáratához és... Ez már tényleg őrültség, önkínzás lenne! MIRE LENNE JÓ EZ! És mégis mi lenne, ha...belépnék...és megnyomva az ismert gombkombinációt, amit még a nővérek mutattak gyorsan elindítanám a liftet felfelé...
Mikor a másodikra érve kinyílna a liftajtó, lassan kilépnék és balra fordulva elindulnék az intenzív osztály felé... A külső ajtónál megállva és bal kezemmel az ajtófélfának támaszkodva nézném az intenzív bejáratát, a csengőt amivel jelezni kellett, ha be akart menni az ember és közben tompán hallanám kiszűrődni, a gépek ütemes sípolását. Önkínzás ez az egész...mert mi lenne ha éppen erre jönne egy ápoló vagy doktor, aki talán még emlékszik rám. Mit mondanék neki, hogyan magyaráznám meg, hogy mit keresek itt... Miért bámulom nedves fájdalmas arccal az ajtót, hiszen úgysem jön, tipeg...rajta ki már senki... Leülnék az egyik székre, persze a külső ajtó előtt, most már úgyis mindegy, ha már eddig eljöttem. Ülnék még itt egy kicsit kinn a folyóson...és ahogy körbe néznék, hirtelen rám törnének ismét az emlékek.
Újra átélném, de most külső szemlélőként látnám magamat ahogy fel alá járkálok feszülten, aggódva, hogy mi lesz vele... 2015. május 3-át írnánk és éppen az életéért küzdenének, hogy túlélje azt a tüdővérzést, amit egy félresikerült centrál szúras okozott... Most már tudom, hogy nem ezen múlott, de akkor és még sokáig nagyon dühös voltam, hogy miért nem lehetett egy kicsit elővigyázatosabbnak lenni...de tudom, nem ezen múlott... Látnám magam, ködfátyolos derengésen át, ahogy fel alá járkálok és közben nem tudom felfogni, hogy 2 órája még mosolygott és ugrált örömében, amikor meglátott minket az én édes kisfiam, most pedig...élet és halál között lebeg... Akkor még nem tudtam, hogy soha többet nem látom őt olyannak, mint akkor délután... Hirtelen visszatérnék a jelenbe és arcomat a kezembe temetve halkan zokognék...
Lassan felállnék, most már menni kell, elindulnék a lépcső felé, mert lefelé mindig azon mentem. Visszanéznék még az ajtóra, a kiragasztott színes gyermekrajzra. Mennyit nézegettem, miközben vártam, hogy beengedjenek... Elindulnék lefelé lassan róva a szürke lépcsőfokokat... Leérve az ajtó felé mennék, de kezemmel a kilincsen megtorpannék. Megfordulnék, mert mi lenne, ha lemenve újra a lépcsőn, most nem a lift bejárata felé, hanem jobbra a hátsó kijárat felé indulnék. El a mosdó előtt, ahova aznap este, május 3-án olyan sokat jártam izgulva a fiamért. Hosszú órákon keresztül, egészen este tízig, mikor végre megnyugtattak, hogy stabilizálódót az állapota. Mennyire fáradtan és kimerülten indultam haza... Kimennék a hátsó kijáraton, majd balra fordulva lassan elindulnék a hátsó vékony kis úton fejemben a fájdalmas emlékekkel, míg el nem érnék a szürke épület végéig. Itt megállnék és felnéznék, fel a második emeleti zöld redőnyös ablakra... Az volt a kis szobád...kisfiam... Több mint 3 hónapig... Könnyek úsznának végig az arcomon újra miközben a kórház hátsó kijárata felé tartanék... Majd félúton megállva még egyszer vissza néznék a félig csukott zöld redőnyös ablakra és arra gondolnék, hogy mi lenne...ha...minden másképp alakult volna...
Most itt állok a Kálvinon és a Nagyvárad tér felé vezető metróvonal felé nézek és azon gondolkodom mi lenne...ha...
"Nem látlak én téged többé, soha soha sem,
hiszen te látod, te érted könnyes a szemem.
Nevemet hiába mondod, könnyedet hiába ontod,
harcok mezején, valahol te tőled távol,
Ott ahol senki sem gyászol, ott halok meg én."
Kaukázus
Lassan hét hónapja már, hét...hónapja már...
